Fischer Imi, gyerekkori barátom – úgy jó fél évszázaddal ezelőtt – jelessel vizsgázott a soproni vendéglátó-ipari technikumban. Mesélte, mázlija volt, palacsintasütésből kellett bizonyítania. Mondtam, hiszem, ha látom. Ki is provokáltam, hogy másnap a mi lottóházi kiskonyhánkban, privát pótvizsgát tegyen a kedvünkre.
Volt liszt, tej, szódavíz és étolaj, sőt még egy erre való serpenyőnk is. Imi nagy svunggal kezdte, a sercegő olajon finoman terítette el a tésztának való misungot. Majd kezdődött a dobálás. Mint a nagyok, a levegőben próbálja a palacsintát megfordítani. Minden harmadik a serpenyőben landolt, de bőven jutott az egyoldalasból a gáztűzhelyre is. Végül nem bíbelődtünk a töltögetéssel, a tésztadarabokkal, tunkoltuk a lekvárba. Ám innentől a kedvenc desszertem csak a feleségem palacsintája. Mérettől, s tölteléktől függetlenül pedig a kezdő porcióm négytől hatig terjed ebből a finomságból.
